Bár napjainkban többnyire fémből készül, mégis a fafúvósok hangszercsaládjába tartozik. Hangképzés szempontjából a legegyszerűbb hangszerek egyike, ezért a hangszeren tanuló növendékeink hamar sikerélményhez juthatnak. 

A fuvola csöve játék közben a fúvás irányára merőlegesen, oldalsó helyzetben áll, ezért harántfuvolának is nevezik. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal, billentyűzet segítségével lehet rajta képezni. A legmozgékonyabb hangú fúvós hangszer, és ezt zeneirodalmunk több szerzője ki is használta, illetve használja. A fuvolára írt szóló darabok és zenekari szólamok sok esetben magasfokú virtuózitást követelnek az előadótól. 

Az egyszerű felépítésnek köszönhetően, minden bizonnyal az egyik legősibb hangszerek közé sorolható, ennek ellenére kevésszer ábrázolták a rokon hangszerekhez képest. Az európai középkor zenéjébe vélhetően Közép-Ázsiából kerülhetett. Ebben az időben elsősorban katonai hangszerként, dobok kíséretében szerepeltek, a kifinomultabb zenei ízlés ekkoriban és később, a reneszánszban is inkább az egyenes fuvolát, a furulyát preferálta. A barokk zenében szintén a furulyának volt nagyobb tekintélye, Johann Sebastian Bach fuvolaszólamait is nagyobb részben ilyen hangszerre, kevésbé a maihoz hasonló harántfuvolára írta.

A fuvola ma ismert formájának kialakítása – több más fúvós hangszeré mellett – Theobald Böhm fuvolaművész és aranyműves nevéhez fűződik. 1832-ben készült hangszerén a hanglyukak helyét és átmérőjét nem az emberi kéz anatómiájához igazította, hanem akusztikai megfontolások alapján határozta meg. Minden félhanghoz egymástól azonos távolságra lévő külön hanglyukat rendelt, melyeket gyűrűs billentyűk segítségével fedett. Azóta a fuvola konstrukciója, méretezése alig változott.